Mi vagyunk a Pálék. Egyesek úgy ismernek minket, mint Jukka-lak, vagy az a család, ahol a hosszú fülű, földszintes kutya lakik. Szóval két rettenetünk van, Jukka - aki a fiatalabb és általa kerültünk kapcsolatba az oldallal, hiszen ő a leonbergi - és Becherovka - röviden Becher, aki basset hound, és méretével ellentétben ő a nagyobb.

Jukka 2006. augusztusában született és október elején költözött be hozzánk. Jellemző ránk, hogy amikor mentünk érte, még nem volt neve. Az autóban mondogattuk azokat a neveket, amiket nemrég olvastunk (kelta, skót, finn, svéd nevek közül), és amikor a Jukkához értünk, sógorasszony felkiáltott, hogy "Jukka, ez jóóóó!". Így, mivel nekünk is tetszett, ennél maradtunk. Később néztünk csak utána, hogy ez valóban létező finn utónév, mégpedig a Jánosnak a megfelelője.

Kicsit izgultunk hogy fogja fogadni a teljesen elkényeztetett bassetünk, de szerencsére nagyon jó természete van. Mikor meglátta, adott - az akkor még kisebb termetű - huginak két nyálas puszit és ezzel el is volt rendezve a dolog. A tervünk - hogy Bechernek kislány társat válaszszunk - úgy tűnik, remekül bevált, nagyon jól érzik magukat együtt, és a tüzeléseket sem kell magányosan átvészelni. Jukka eleinte pont úgy viselkedett, mit egy egyke. Mindenről úgy gondolta, hogy neki teremtették és minden az övé. Amit csak lehetett, elvett a tesótól. Becher ezt végtelen türelemmel viselte - lehet, már akkor sejtette, egyszer ő lesz a kisebb. De miután Jukka rájött, hogy itt mindenből mindenki kap, és ráadásul termetéhez mérten, kezdett egyre kedvesebb lenni a tesóhoz. Ma már elválaszthatatlanok. Nem volt olyan, hogy komolyan gondolták volna a balhékat is. Nem láttam még két olyan kutyát, akik ennyire szeretik egymást, és ennyire át tudják érezni egymás baját. Erre sajnos van példánk is. Jukka egyszer eltörte a lábujját.